Georg Trakl - Duu48 - Helian (Hungarian translation)

German

Duu48 - Helian

In den einsamen Stunden des Geistes
Ist es schön, in der Sonne zu gehn
An den gelben Mauern des Sommers hin.
Leise klingen die Schritte im Gras; doch immer schläft
Der Sohn des Pan im grauen Marmor.
 
Abends auf der Terrasse betranken wir uns mit braunem Wein.
Rötlich glüht der Pfirsich im Laub;
Sanfte Sonate, frohes Lachen.
 
Schön ist die Stille der Nacht.
Auf dunklem Plan
Begegnen wir uns mit Hirten und weißen Sternen.
 
Wenn es Herbst geworden ist
Zeigt sich nüchterne Klarheit im Hain.
Besänftigte wandeln wir an roten Mauern hin
Und die runden Augen folgen dem Flug der Vögel.
Am Abend sinkt das weiße Wasser in Graburnen.
 
In kahlen Gezweigen feiert der Himmel.
In reinen Händen trägt der Landmann Brot und Wein
Und friedlich reifen die Früchte in sonniger Kammer.
 
O wie ernst ist das Antlitz der teueren Toten.
Doch die Seele erfreut gerechtes Anschaun.
 
*
 
Gewaltig ist das Schweigen des verwüsteten Gartens,
Da der junge Novize die Stirne mit braunem Laub behränzt,
Sein Odem eisiges Gold trinkt.
 
Die Hände rühren das Alter bläulicher Wasser
Oder in kalter Nacht die weißen Wangen der Schwestern.
 
Leise und harmonisch ist ein Gang an freundlichen Zimmern hin,
Wo Einsamkeit ist und das Rauschen des Ahorns,
Wo vielleicht noch die Drossel singt.
 
Schön ist der Mensch und erscheinend im Dunkel,
Wenn er staunend Arme und Beine bewegt,
Und in purpurnen Höhlen stille die Augen rollen.
 
Zur Vesper verliert sich der Fremdling in schwarzer Novemberzerstörung,
Unter morschem Geäst, an Mauern voll Aussatz hin,
Wo vordem der heilige Bruder gegangen,
Versunken in das sanfte Saitenspiel seines Wahnsinns,
 
O wie einsam endet der Abendwind.
Ersterbend neigt sich das Haupt im Dunkel des Ölbaums.
 
*
 
Erschütternd ist der Untergang des Geschlechts.
In dieser Stunde füllen sich die Augen des Schauenden
Mit dem Gold seine Sterne.
 
Am Abend versinkt ein Glockenspiel, das nicht mehr tönt,
Verfallen die schwarzen Mauern am Platz,
Ruft der tote Soldat zum Gebet.
 
Ein bleicher Engel
Tritt der Sohn ins leere Haus seiner Väter.
 
Die Schwestern sind ferne zu weißen Greisen gegangen.
Nachts fand sie der Schläfer unter den Säulen im Hausflur,
Zurückgekehrt von traurigen Pilgerschaften.
 
O wie starrt von Kot und Würmern ihr Haar,
Da er darein mit silbernen Füßen steht,
Und jene verstorben aus kahlen Zimmern treten.
 
O ihr Psalmen in feurigen Mitternachtsregen,
Da die Knechte mit Nesseln die sanften Augen schlugen,
Die kindlichen Früchte des Holunders
Sich staunend neigen über ein leeres Grab.
 
Leise rollen vergilbte Monde
Uber die Fieberlinnen des Jünglings,
Eh dem Schweigen des Winters folgt.
 
*
 
Ein erhabenes Schicksal sinnt den Kidron hinab,
Wo die Zeder, ein weiches Geschöpf,
Sich unter den blauen Brauen des Vaters entfaltet,
Über die Weide nachts ein Schäfer seine Herde führt.
Oder es sind Schreie im Schlaf,
Wenn ein eherner Engel im Hain den Menschen antritt,
Das Fleisch des Heiligen auf glühendem Rost hinschmilzt.
 
Um die Lehmhütten rankt purpurner Wein,
Tönende Bündel vergilbten Korns,
Das Summen der Bienen, der Flug des Kranichs.
Am Abend begegnen sich Auferstandene auf Felsenpfaden.
 
In schwarzen Wassern spiegeln sich Aussätzige ;
Oder si öffnen die kotbefleckten Gewänder
Weinend dem balsamischen Wind, der vom rosigen Hügel weht.
 
Schlanke Mägde tasten durch die Gassen der Nacht,
Ob sie den liebenden Hirten fänden
Sonnabends tönt in den Hütten sanfter Gesang.
 
Lasset das Lied auch des Knaben gedenken,
Seines Wahnsinns, und weißer Brauen und seines Hingangs,
Des Verwesten, der bläulich die Augen aufschlägt.
O wie traurig ist dieses Widersehn.
 
*
 
Die Stufen des Wahnsinns in schwarzen Zimmern,
Die Schatten der Alten unter der offenen Tür,
Da Helians Seele sich im rosigen Spiegel beschaut
Und Schnee und Aussatz von seiner Stirne sinken.
 
An den Wänden sind die Sterne erloschen
Und die weißen Gestalten des Lichts.
 
Dem Teppich entsteigt Gebein der Gräber,
Das Schweigen verfallener Kreuze am Hügel,
Des Weihrauchs Suße im purpurnen Nachtwind.
 
O ihr zerbrochenen Augen in schwarzen Mündern,
Da der Enkel in sanfter Umnachtung
Einsam dem dunkleren Ende nachsinnt,
Der stille Gott die blauen Lider über ihn senkt.
 
Submitted by Guernes on Tue, 17/01/2017 - 22:06
Align paragraphs
Hungarian translation

Helian

A szellem magányos óráiban
oly szép járni a napban
a nyár sárga falai mentén.
A fűben halkan csengnek a léptek; a szürke márványban
a pán fia még egyre alszik.
 
Esténként a teraszon barna borral mámorosodtunk.
Lombok közt pirosan izzik az őszibarack;
szelíd szonáta, víg nevetés.
 
Szép az éjszaka csendje.
Sötét síkságon
pásztorok s fehér csillagok jönnek elénk.
 
Ha beköszönt az ősz,
józan fényesség terjeng a ligetben.
Engesztelődve vándorlunk rőt falak mellett,
s tágult szemek követik madarak repülését.
Este az urnákban fehéren gyűlik a víz.
 
Tar gallyak közt ünnepel az ég.
A földműves kenyeret s bort hoz tiszta kezében,
s békésen érik napos kamrában a gyümölcs.
 
Ó, a drága holtak arca mily komoly.
De igaz pillantásuk örvendezteti a lelket.
 
*
 
A feldúlt kert csöndje hatalmas,
hol az ifjú novicius homlokát rőt lomb koszorúzza,
jeges aranyat iszik lehelete.
 
Kéklő vizek korát érinti a kéz,
vagy a nővérek hó-arcát éj hidegében.
 
Halk és harmonikus a séta kedves szobák során,
hol magány van s juhar-zizegés,
ahol tán még a rigó is dalol.
 
Szép az ember s felragyogó a sötétben,
ha ámulva mozdítja lábát és kezét,
és a szemek csöndben fordulnak bíbor üregben.
 
Vecsernyekor a jövevény fekete novemberi romlásba enyészik
korhadt ágak alatt, lepra-lepte falaknál,
hol a szent testvér járt valaha,
tébolya lágy húrzengésébe merülten.
 
Az esti szél végső sóhaja ó, de magányos.
Olajfa sötétjében hajlik le halódva a fej.
 
*
 
Megrendítőn hanyatlik az emberi nem.
Eme órában a látó szeme
csillagai arányával töltekezik.
 
Harangszó süpped az estbe, többé fel sose hangzó,
fekete falak omladoznak a téren,
halott katona szólít imára.
 
Sápadt angyal,
atyái üres házába lép a fiú.
 
Lánytestvérei messzire mentek deresült öregekhez.
Éjjel az udvari oszlopok alján lelt rájuk,
szomorú zarándoklatból megtérőkre az alvó.
 
Ó, sárral, férgekkel teli hajzatuk hogy meredez,
amint köztük ezüstös lába botorkál,
s ők a kopár termekből holtan lépnek elő.
 
Ó, ti zsoltárok éjjeli tűz-zivatarban,
midőn a szelíd szemeket csalánnal csapdosták a cselédek,
üres sír fele ámuldozva behajlik
a gyermeki bodzavirág.
 
Sárgult holdak gurulnak halkan
a jövevény lázas leple fölött,
míg az a tél csendjére figyel.
 
*
 
Magasztos végzet mereng a Kidron árján,
hol egy szelíd teremtmény, a cédrus
virágzik az Atya kék szemöldök-íve alatt,
juhász tereli nyáját éj-legelőkön.
Vagy álom-szülte kiáltások,
ha az emberhez érc-angyal közelít a ligetben,
és a szent húsát izzó rostély szenesíti.
 
A sárkunyhók körül indázó bíbor szőlővenyigék,
sárga kalász csengő kötege,
méhek zümmje, darvak repülése.
Este sziklaösvényeken találkoznak a feltámadottak.
 
Fekete víztükör veri vissza a leprások képét;
vagy sárfoltos köpenyük tárják ki sírva
a balzsamos szélnek, mely a rőtes domb felöl árad.
 
Karcsú cselédek osonnak az éjjeli utcán tétova lépttel,
felkeresni pásztor-szeretőjük.
Szombaton este a kunyhókból lágy ének szava hallik.
 
Hadd éljen a dalban az ifjú,
a tébolya is, ősz szemöldje, halála,
az elnyugodotté, ki kéken nyitja szemét.
Ó, e viszontlátás milyen szomorú.
 
*
 
Őrültség lépcsői fekete szobákban,
vének árnya nyitott ajtó alatt,
midőn Helian lelke rózsaszínű tükörben nézi magát,
hó és lepra pereg le az arcán.
 
A falakon a csillagok kihúnytak,
s a fény-rajzolta fehér figurák is.
 
A szőnyegből sírok csontváza mered ki,
ócska keresztek csöndje a dombon,
édes tömjénillat bíbor éjjeli szélben.
 
Ó, ti megtört szemek fekete odvakban,
hol sötétebb végzetén szelíd elborulásban
magányosan tűnődik az utód,
kék szemhéját borítja rá a csöndes Isten.
 
Submitted by Guernes on Fri, 20/01/2017 - 17:34
Author's comments:

Fordítás - Erdélyi Z. János]

More translations of "Duu48 - Helian"
German → Hungarian - Guernes
Comments