Russia is waging a disgraceful war on Ukraine.     Stand With Ukraine!
Share
Font size
Original lyrics
Swap languages

Les poètes de sept ans

À M. P Demeny
 
Et la Mère, fermant le livre du devoir,
S'en allait satisfaite et très fière, sans voir,
Dans les yeux bleus et sous le front plein d'éminences,
L'âme de son enfant livrée aux répugnances.
 
Tout le jour il suait d'obéissance ; très
Intelligent ; pourtant des tics noirs, quelques traits
Semblaient prouver en lui d'âcres hypocrisies.
Dans l'ombre des couloirs aux tentures moisies,
En passant il tirait la langue, les deux poings
À l'aine, et dans ses yeux fermés voyait des points.
Une porte s'ouvrait sur le soir : à la lampe
On le voyait, là-haut, qui râlait sur la rampe,
Sous un golfe de jour pendant du toit. L'été
Surtout, vaincu, stupide, il était entêté
À se renfermer dans la fraîcheur des latrines :
Il pensait là, tranquille et livrant ses narines.
Quand, lavé des odeurs du jour, le jardinet
Derrière la maison, en hiver, s'illunait,
Gisant au pied d'un mur, enterré dans la marne
Et pour des visions écrasant son oeil darne,
Il écoutait grouiller les galeux espaliers.
Pitié ! Ces enfants seuls étaient ses familiers
Qui, chétifs, fronts nus, oeil déteignant sur la joue,
Cachant de maigres doigts jaunes et noirs de boue
Sous des habits puant la foire et tout vieillots,
Conversaient avec la douceur des idiots !
Et si, l'ayant surpris à des pitiés immondes,
Sa mère s'effrayait ; les tendresses, profondes,
De l'enfant se jetaient sur cet étonnement.
C'était bon. Elle avait le bleu regard, - qui ment !
 
À sept ans, il faisait des romans, sur la vie
Du grand désert, où luit la Liberté ravie,
Forêts, soleils, rives, savanes ! - Il s'aidait
De journaux illustrés où, rouge, il regardait
Des Espagnoles rire et des Italiennes.
Quand venait, l'oeil brun, folle, en robes d'indiennes,
- Huit ans - la fille des ouvriers d'à côté,
La petite brutale, et qu'elle avait sauté,
Dans un coin, sur son dos en secouant ses tresses,
Et qu'il était sous elle, il lui mordait les fesses,
Car elle ne portait jamais de pantalons ;
- Et, par elle meurtri des poings et des talons,
Remportait les saveurs de sa peau dans sa chambre.
 
Il craignait les blafards dimanches de décembre,
Où, pommadé, sur un guéridon d'acajou,
Il lisait une Bible à la tranche vert-chou ;
Des rêves l'oppressaient chaque nuit dans l'alcôve.
Il n'aimait pas Dieu ; mais les hommes, qu'au soir fauve,
Noirs, en blouse, il voyait rentrer dans le faubourg
Où les crieurs, en trois roulements de tambour,
Font autour des édits rire et gronder les foules.
- Il rêvait la prairie amoureuse, où des houles
Lumineuses, parfums sains, pubescences d'or,
Font leur remuement calme et prennent leur essor !
 
Et comme il savourait surtout les sombres choses,
Quand, dans la chambre nue aux persiennes closes,
Haute et bleue, âcrement prise d'humidité,
Il lisait son roman sans cesse médité,
Plein de lourds ciels ocreux et de forêts noyées,
De fleurs de chair aux bois sidérals déployées,
Vertige, écroulements, déroutes et pitié !
- Tandis que se faisait la rumeur du quartier,
En bas, - seul, et couché sur des pièces de toile
Écrue, et pressentant violemment la voile !
 
Translation

A hétéves költők

M. P. Demenynek
 
S az anya, betevén a tankönyvet, nagyon
büszkén eltávozott, s a ráncos homlokon
s kék szempárban nem is vette észre, fiának
lelkéből hogy lobog a lázadó utálat.
 
Izzadt egész nap a jóságtól; igazán
derék fiú; de pár sötét fintor, nehány
vonás arcán konok képmutatásra vallott.
Ha a nyirkos falú folyosókon csavargott,
öklét hóna alá vágva öltötte ki
nyelvét, vagy csillagot láttak húnyt szemei.
Ajtó nyílt este és villant a lámpafény fönn:
ő látszott ott, amint toporzékolt a lépcsőn,
míg a tetőn a nap derengett még. Ha jött
a nyár, borús, suta és eltökélt kölyök,
sokszor bezárkózott az árnyékszék hüsébe,
merengett, szimatolt, s ringatta ott a béke.
Ha a nap illatán megfürödve a kert
télen a ház mögött holdfényesen hevert:
kúszván egy fal tövén, mely beroskadt a földbe,
és két nyirkos szemét látásokért gyötörve
leste, hogy a koszos léckerités nyüzsög.
Nagy ég! barátai azok a szélütött
kölykök voltak, akik csorgó szemmel, szipogva,
sártól retkes, sovány és sárga ujjuk ócska,
fosszagú gönceik alá dugdosva épp
úgy dünnyögtek, akár a szelíd kis hülyék.
S mocskos szánalmain ha rajtakapva anyja
megrettent: a gyerek mély gyöngédsége harcra
készen ágaskodott nyomban szembe vele:
kék volt anyjának és – hazudott a szeme!
 
Hétévesen regényt szőtt a nagy pusztaságról,
ahol a lelkesült Szabadság tüze lángol,
erdők, partok, napok, szavannák! A lapok
ábráit bújva és pirulva nézte, hogy
nevetnek a spanyol s olasz nők rá. Ha átjött
a munkás lánya a szomszédból, indián nőt
játszva – nyolcéves és vad volt, a szeme tág
s barna – s a kis komisz, csapkodva varkocsát,
ha megnyergelte, és ő ott feküdt alatta
egy zúgban valahol: jól tomporon harapta,
mert nadrágot a lány nem viselt sohasem –
aztán, sarkától és öklétől sebesen
bújt szobájába, a friss bőr ízén merengve.
 
Irtózott a sok únt vasárnaptól telente,
midőn, kicsipve, egy karcsú kis asztalon
penészes bibliát böngészett fanyaron.
Álmok törtek reá ágyában minden este.
Nem Istent: a komor munkásokat szerette,
kiket rőt alkonyon látott a kültelek
utcáin, hol a nép zúgolódik s nevet,
ha dob szól s híreit zengi a kikiáltó.
Szerelmes rétekért sóvárgott, hol sugárzó
fuvalmak, friss szagok s fák arany bolyhai
áradnak lassan és készülnek szállani.
 
S hogy lángolt, többnyire bár azon, ami bús csak,
szobájában, ahol minden zsalut behúztak,
fönn, kék homályban, a nyirkos falak között,
regényt falt, egyre csak abban gyönyörködött,
csodálta elmerült erdőit, és a pállott
égboltot, ősvadont, nyílt húsevő virágot
– ó, örvény, szédület, ó, téboly, irgalom! –
míg a városnegyed alant az utakon
zajlott – s ő egyedül feküdt a durva vásznon,
vitorlát álmodott s röpült a tengeráron!...
 
Arthur Rimbaud: Top 3
Comments