Arthur Rimbaud - Une saison en enfer - 010 - Nuit de l'enfer (Hungarian translation)

French

Une saison en enfer - 010 - Nuit de l'enfer

. . J’ai avalé une fameuse gorgée de poison. — Trois fois béni soit le conseil qui m’est arrivé ! — Les entrailles me brûlent. La violence du venin tord mes membres, me rend difforme, me terrasse. Je meurs de soif, j’étouffe, je ne puis crier. C’est l’enfer, l’éternelle peine ! Voyez comme le feu se relève ! Je brûle comme il faut. Va, démon !
 
. . J’avais entrevu la conversion au bien et au bonheur, le salut. Puis-je décrire la vision, l’air de l’enfer ne souffre pas les hymnes ! C’était des millions de créatures charmantes, un suave concert spirituel, la force et la paix, les nobles ambitions, que sais-je ?
 
. . Les nobles ambitions !
 
. . Et c’est encore la vie ! — Si la damnation est éternelle ! Un homme qui veut se mutiler est bien damné, n’est-ce pas ? Je me crois en enfer, donc j’y suis. C’est l’exécution du catéchisme. Je suis esclave de mon baptême. Parents, vous avez fait mon malheur et vous avez fait le vôtre. Pauvre innocent ! L’enfer ne peut attaquer les païens. — C’est la vie encore ! Plus tard, les délices de la damnation seront plus profondes. Un crime, vite, que je tombe au néant, de par la loi humaine.
 
. . Tais-toi, mais tais-toi !… C’est la honte, le reproche, ici : Satan qui dit que le feu est ignoble, que ma colère est affreusement sotte. — Assez !… Des erreurs qu’on me souffle, magies, parfums faux, musiques puériles. — Et dire que je tiens la vérité, que je vois la justice : j’ai un jugement sain et arrêté, je suis prêt pour la perfection… Orgueil. — La peau de ma tête se dessèche. Pitié ! Seigneur, j’ai peur. J’ai soif, si soif ! Ah ! l’enfance, l’herbe, la pluie, le lac sur les pierres, le clair de lune quand le clocher sonnait douze… le diable est au clocher, à cette heure. Marie ! Sainte-Vierge !… — Horreur de ma bêtise.
 
. . Là-bas, ne sont-ce pas des âmes honnêtes, qui me veulent du bien… Venez… J’ai un oreiller sur la bouche, elles ne m’entendent pas, ce sont des fantômes. Puis, jamais personne ne pense à autrui. Qu’on n’approche pas. Je sens le roussi, c’est certain.
 
. . Les hallucinations sont innombrables. C’est bien ce que j’ai toujours eu : plus de foi en l’histoire, l’oubli des principes. Je m’en tairai : poëtes et visionnaires seraient jaloux. Je suis mille fois le plus riche, soyons avare comme la mer.
 
. . Ah ça ! l’horloge de la vie s’est arrêtée tout à l’heure. Je ne suis plus au monde. — La théologie est sérieuse, l’enfer est certainement en bas — et le ciel en haut. — Extase, cauchemar, sommeil dans un nid de flammes.
 
. . Que de malices dans l’attention dans la campagne… Satan, Ferdinand, court avec les graines sauvages… Jésus marche sur les ronces purpurines, sans les courber… Jésus marchait sur les eaux irritées. La lanterne nous le montra debout, blanc et des tresses brunes, au flanc d’une vague d’émeraude…
 
. . Je vais dévoiler tous les mystères : mystères religieux ou naturels, mort, naissance, avenir, passé, cosmogonie, néant. Je suis maître en fantasmagories.
 
. . Écoutez !…
 
. . J’ai tous les talents ! — Il n’y a personne ici et il y a quelqu’un : je ne voudrais pas répandre mon trésor. — Veut-on des chants nègres, des danses de houris ? Veut-on que je disparaisse, que je plonge à la recherche de l’anneau ? Veut-on ? Je ferai de l’or, des remèdes.
 
. . Fiez-vous donc à moi, la foi soulage, guide, guérit. Tous, venez, — même les petits enfants, — que je vous console, qu’on répande pour vous son cœur, — le cœur merveilleux ! — Pauvres hommes, travailleurs ! Je ne demande pas de prières ; avec votre confiance seulement, je serai heureux.
 
. . — Et pensons à moi. Ceci me fait peu regretter le monde. J’ai de la chance de ne pas souffrir plus. Ma vie ne fut que folies douces, c’est regrettable.
 
. . Bah ! faisons toutes les grimaces imaginables.
 
. . Décidément, nous sommes hors du monde. Plus aucun son. Mon tact a disparu. Ah ! mon château, ma Saxe, mon bois de saules. Les soirs, les matins, les nuits, les jours… Suis-je las.!
 
. . Je devrais avoir mon enfer pour la colère, mon enfer pour l’orgueil, — et l’enfer de la caresse ; un concert d’enfers.
 
. . Je meurs de lassitude. C’est le tombeau, je m’en vais aux vers, horreur de l’horreur ! Satan, farceur, tu veux me dissoudre, avec tes charmes. Je réclame. Je réclame ! un coup de fourche, une goutte de feu.
 
. . Ah ! remonter à la vie ! jeter les yeux sur nos difformités. Et ce poison, ce baiser mille fois maudit ! Ma faiblesse, la cruauté du monde ! Mon Dieu, pitié, cachez-moi, je me tiens trop mal ! — Je suis caché et je ne le suis pas.
 
. . C’est le feu qui se relève avec son damné.
 
Submitted by Guernes on Thu, 02/11/2017 - 17:47
Last edited by Guernes on Thu, 09/11/2017 - 17:51
Align paragraphs
Hungarian translation

Pokolbeli éj

. . Pofáravaló mérget nyeltem, rengeteget. Háromszor áldott a gondolat, hogy eszembe jutott! -- A méreg ereje megfacsarja tagjaimat, ficamokban fetrengek. Szomjan halok, fulladozom, kiáltó hang nem jön ki torkomon. Ez a pokol, ez az örök kín! Ni, ahogy a tűz megemelkedik! S úgy égek benne, mint annak a rendje. Ördög, el innen!
 
. . Felvillant előttem, megtérésem a jósághoz, a boldogsághoz, az üdvösséghez. Bárcsak leírhatnám a látomást, a pokol levegője nem tűr himnikus hangokat. Milliom megigéző teremtés látása volt, lelkeknek édességes egybecsendülése! az erő! a béke! a nemes becsvágyak meg még mi minden!
 
. . A nemes becsvágyak!
 
. . S ez még mindig - élet! Bizony hogy örökre szóló a kárhozat! Az öncsonkító elkárhozik, hát nem? Az csak igazán! A poklot képzelem magam köré - tehát benne is vagyok. Végrehajtatik rajtam a katekizmus. Keresztvíz alá tartottak - annak a rabja vagyok. Szüléim! Ti hoztátok rám ezt a bajt és magatokra is. Én szegény ártatlan! A pokol a pogányon nem vesz birodalmat. S ez még mindig - élet. Későbbet, a kárhozat gyönyörűségei még áthatóbbak lesznek. Hamar, egy bűnt ide, hogy a semmibe zuhanjak, az emberi törvény nevében.
 
. . Hallgass, elhallgass!... Ez itt a szégyen, a szemrehányás: Sátán mondja, ocsmány ez a tűz, amilyen ostoba vagyok, mind dühönghetek. - Elég!... De micsodás tévelygések sugdosódnak a fülemnél, ráigézés, hazug illatok, gyermeteg muzsikálás. - Ha arra gondolok, hogy birtokában vagyok az igazságnak, s tudom, mi a jog: ítéletem higgadt és határozott, felkészültem a tökéletességre... Kevélység. Fejbőröm kiszárad. Irgalom! Uram, félek. Szomjazom, oly igen szomjúhozom! Jaj! A gyermekkor, a fű, az eső, a kavicsos tó, a holdfény, amikor a toronyban elütötte a tizenkettőt... Ördög az, a toronyban, ilyenkor. Mária! Szent Szűz!... Oktondiságom borzalma.
 
. . Hát nincs itt alant egyetlen lélek, aki derék, aki jóakaróm?... Jertek... De párnával a számon, meg se hallanak, kísértetek. Amúgy se, senki - nem törődik a másikkal. Hát ne is jöjjön közel senki. Az orromban érzem, pörkölődünk, annyi szent.
 
. . Káprázataimnak se szeri, se száma. Mindig is így volt ez velem: nem adok hitelt a történelemnek, felejtem az alapvető dolgokat. Jobb, ha szóval se árulom el: még megirigyelnének a költők meg a látnokok. Ezerszerte gazdagabb vagyok; fukarkodjunk hát vele - akár a tenger.
 
. . No lám! az élet órája, épp most, e szempercenetben: megállt. Már nem is vagyok a világon. A teológia nem babra megy, a pokol itt van alant, a menny meg odafent. Önkívület, rémálom, szunyás a tűzfészekben.
 
. . A vidéken, ahol figyelnek: mennyi gonoszakaró... Sátán úrfi ott futkároz a semmirekellőkkel... Jézus ott járdall a bíbor tövisbozóton, s meg se hajlik alatta. Jézus ott járdallt a vizek bozsgásán. Lámpásunk fényénél fedeztük fel, fehér alak, barna haja befonva - egy smaragd hullám peremén...
 
. . Leleplezek minden titkot; a vallás és a természet titkát; a halál és a születés titkát; a múlt és a jövő, a világ keletkezése - a tátongó semmi titkát. A fantazmagóriák mestere vagyok.
 
. . Idesüssetek!
 
. . Értek én mindenhez ám. Valaki, itt: van is meg nincs is. Nem szeretném eltékozolni garmada-tudományom. Mit akartak? Négernótát? A hurik táncát? Ha eltűnnék? Ha lebuknék, és felhoznám a varázsgyűrűt? Akarjátok? Aranyat csinálok, orvosságot.
 
. . Helyezzétek bizalmatokat belém, ha hisztek, megkönnyebbültök, a hit gyógyít, a hit vezérel. Jertek mindannyian, a kicsinyek is: hozzám! Hadd csepegtessem vigaszomat belétek, hadd öntsem ki értetek szívemet, e csudatékony szívet! Ti szegények, ti robotosok! Nem kívánom, hogy imádjatok: a bizalmatokat kérem csupán, s annyival boldogan beérem.
 
. . S most hadd gondoljunk magunkra. Rám. Ettől ugyan még nem fogok a világ után bánkódni, de minden esélyem megvan arra, hogy ne szenvedjek többé. Mi sajnálatos, hogy életem alig volt egyéb vágyőrületnél.
 
. . Ej! Vágjunk torz pofákat, ahány csak eszünkbe jut.
 
. . S most aztán igazán a világon kívülre kerültünk. Semmi hang. Tapintóérzék: sehol. Ó! kastélyom, Szászországom, füzesem. Esték, reggelek, éjjek, nappalok... Belefáradtam.
 
. . .... ....
 
. . Belehalok az ernyedtségbe. Ez a sír, alámegyek a férgekhez. Irtózatok irtózata! Sátán, tréfamester, mit akarsz, bűbájos? hogy bomladozzam?! Követelem! Követelem a döfködést a vasvillával! a rámfreccsenő tüzet!
 
. . Haj! ha életre kelhetnék! Szemügyre venni idomtalanságainkat. És ez a méreg, ez az ezerszer átkozott csók! A magam gyengesége, a világ kegyetlensége! Én Istenemre, irgalmazz, rejts el, vásott voltam!... El is rejt, nem is.
 
. . És a tűz újfent megemelkedik a benne kárhozóval.
 
Submitted by Guernes on Fri, 10/11/2017 - 18:05
Author's comments:

Egy évad a pokolban 010
Határ Győző Fordítása

More translations of "Une saison en enfer - 010 - Nuit de l'enfer"
HungarianGuernes
Idioms from "Une saison en enfer - 010 - Nuit de l'enfer"
See also
Comments