Arthur Rimbaud - Une saison en enfer - 011 - Délires - I - Vierge folle (Hungarian translation)

French

Une saison en enfer - 011 - Délires - I - Vierge folle

L'époux infernal
 
. . Écoutons la confession d’un compagnon d’enfer :
 
. . « Ô divin Époux, mon Seigneur, ne refusez pas la confession de la plus triste de vos servantes. Je suis perdue. Je suis soûle. Je suis impure. Quelle vie !
 
. . « Pardon, divin Seigneur, pardon ! Ah ! pardon ! Que de larmes ! Et que de larmes encore plus tard, j’espère !
 
. . « Plus tard, je connaîtrai le divin Époux ! Je suis née soumise à Lui. — L’autre peut me battre maintenant !
 
. . « À présent, je suis au fond du monde ! Ô mes amies !… non, pas mes amies… Jamais délires ni tortures semblables… Est-ce bête !
 
. . « Ah ! je souffre, je crie. Je souffre vraiment. Tout pourtant m’est permis, chargée du mépris des plus méprisables cœurs.
 
. . « Enfin, faisons cette confidence, quitte à la répéter vingt autres fois, — aussi morne, aussi insignifiante !
 
. . « Je suis esclave de l’Époux infernal, celui qui a perdu les vierges folles. C’est bien ce démon-là. Ce n’est pas un spectre, ce n’est pas un fantôme. Mais moi qui ai perdu la sagesse, qui suis damnée et morte au monde, — on ne me tuera pas ! — Comment vous le décrire ! je ne sais même plus parler. Je suis en deuil, je pleure, j’ai peur. Un peu de fraîcheur, Seigneur, si vous voulez, si vous voulez bien !
 
. . « Je suis veuve… — J’étais veuve… — mais oui, j’ai été bien sérieuse jadis, et je ne suis pas née pour devenir squelette !… — Lui était presque un enfant… Ses délicatesses mystérieuses m’avaient séduite. J’ai oublié tout mon devoir humain pour le suivre. Quelle vie.! La vraie vie est absente. Nous ne sommes pas au monde. Je vais où il va, il le faut. Et souvent il s’emporte contre moi, moi, la pauvre âme. Le Démon ! — C’est un Démon, vous savez, ce n’est pas un homme.
 
. . « Il dit : « Je n’aime pas les femmes. L’amour est à réinventer, on le sait. Elles ne peuvent plus que vouloir une position assurée. La position gagnée, cœur et beauté sont mis de côté : il ne reste que froid dédain, l’aliment du mariage, aujourd’hui. Ou bien je vois des femmes, avec les signes du bonheur, dont, moi, j’aurais pu faire de bonnes camarades, dévorées tout d’abord par des brutes sensibles comme des bûchers… »
 
. . « Je l’écoute faisant de l’infamie une gloire, de la cruauté un charme. « Je suis de race lointaine : mes pères étaient Scandinaves : ils se perçaient les côtes, buvaient leur sang. — Je me ferai des entailles partout le corps, je me tatouerai, je veux devenir hideux comme un Mongol : tu verras, je hurlerai dans les rues. Je veux devenir bien fou de rage. Ne me montre jamais de bijoux, je ramperais et me tordrais sur le tapis. Ma richesse, je la voudrais tachée de sang partout. Jamais je ne travaillerai… » Plusieurs nuits, son démon me saisissant, nous nous roulions, je luttais avec lui ! — Les nuits, souvent, ivre, il se poste dans des rues ou dans des maisons, pour m’épouvanter mortellement. — « On me coupera vraiment le cou ; ce sera dégoûtant. » Oh ! ces jours où il veut marcher avec l’air du crime !
 
. . « Parfois il parle, en une façon de patois attendri, de la mort qui fait repentir, des malheureux qui existent certainement, des travaux pénibles, des départs qui déchirent les cœurs. Dans les bouges où nous nous enivrions, il pleurait en considérant ceux qui nous entouraient, bétail de la misère. Il relevait les ivrognes dans les rues noires. Il avait la pitié d’une mère méchante pour les petits enfants. — Il s’en allait avec des gentillesses de petite fille au catéchisme. — Il feignait d’être éclairé sur tout, commerce, art, médecine. — je le suivais, il le faut !
 
. . « Je voyais tout le décor dont, en esprit, il s’entourait ; vêtements, draps, meubles : je lui prêtais des armes, une autre figure. Je voyais tout ce qui le touchait, comme il aurait voulu le créer pour lui. Quand il me semblait avoir l’esprit inerte, je le suivais, moi, dans des actions étranges et compliquées, loin, bonnes ou mauvaises : j’étais sûre de ne jamais entrer dans son monde. À côté de son cher corps endormi, que d’heures des nuits j’ai veillé, cherchant pourquoi il voulait tant s’évader de la réalité. Jamais homme n’eut pareil vœu. Je reconnaissais, — sans craindre pour lui, — qu’il pouvait être un sérieux danger dans la société. — Il a peut-être des secrets pour changer la vie ? Non, il ne fait qu’en chercher, me répliquais-je. Enfin sa charité est ensorcelée, et j’en suis la prisonnière. Aucune autre âme n’aurait assez de force, — force de désespoir ! — pour la supporter, — pour être protégée et aimée par lui. D’ailleurs, je ne me le figurais pas avec une autre âme : on voit son Ange, jamais l’Ange d’un autre — je crois. J’étais dans son âme comme dans un palais qu’on a vidé pour ne pas voir une personne si peu noble que vous : voilà tout. Hélas ! je dépendais bien de lui. Mais que voulait-il avec mon existence terne et lâche ? Il ne me rendait pas meilleure, s’il ne me faisait pas mourir ! Tristement dépitée, je lui dis quelquefois : « je te comprends. » Il haussait les épaules.
 
. . « Ainsi, mon chagrin se renouvelant sans cesse, et me trouvant plus égarée à mes yeux, — comme à tous les yeux qui auraient voulu me fixer, si je n’eusse été condamnée pour jamais à l’oubli de tous ! — j’avais de plus en plus faim de sa bonté. Avec ses baisers et ses étreintes amies, c’était bien un ciel, un sombre Ciel, où j’entrais, et où j’aurais voulu être laissée, pauvre, sourde, muette, aveugle. Déjà j’en prenais l’habitude. Je nous voyais comme deux bons enfants, libres de se promener dans le Paradis de tristesse. Nous nous accordions. Bien émus, nous travaillions ensemble. Mais, après une pénétrante caresse, il disait : « Comme ça te paraîtra drôle, quand je n’y serai plus, ce par quoi tu as passé. Quand tu n’auras plus mes bras sous ton cou, ni mon cœur pour t’y reposer, ni cette bouche sur tes yeux. Parce qu’il faudra que je m’en aille, très-loin, un jour. Puis il faut que j’en aide d’autres : c’est mon devoir. Quoique ce ne soit guère ragoûtant…, chère âme… » Tout de suite je me pressentais, lui parti, en proie au vertige, précipitée dans l’ombre la plus affreuse : la mort. Je lui faisais promettre qu’il ne me lâcherait pas. Il l’a faite vingt fois, cette promesse d’amant. C’était aussi frivole que moi lui disant : « je te comprends. »
 
. . « Ah ! je n’ai jamais été jalouse de lui. Il ne me quittera pas, je crois. Que devenir ? Il n’a pas une connaissance ; il ne travaillera jamais. Il veut vivre somnambule. Seules, sa bonté et sa charité lui donneraient-elles droit dans le monde réel ? Par instants, j’oublie la pitié où je suis tombée : lui me rendra forte, nous voyagerons, nous chasserons dans les déserts, nous dormirons sur les pavés des villes inconnues, sans soins, sans peines. Ou je me réveillerai, et les lois et les mœurs auront changé, — grâce à son pouvoir magique, — le monde, en restant le même, me laissera à mes désirs, joies, nonchalances. Oh ! la vie d’aventures qui existe dans les livres des enfants, pour me récompenser, j’ai tant souffert, me la donneras-tu ? Il ne peut pas. J’ignore son idéal. Il m’a dit avoir des regrets, des espoirs : cela ne doit pas me regarder. Parle-t-il à Dieu ? Peut-être devrais-je m’adresser à Dieu. Je suis au plus profond de l’abîme, et je ne sais plus prier.
 
. . « S’il m’expliquait ses tristesses, les comprendrais-je plus que ses railleries ? Il m’attaque, il passe des heures à me faire honte de tout ce qui m’a pu toucher au monde, et s’indigne si je pleure.
 
. . « — Tu vois cet élégant jeune homme, entrant dans la belle et calme maison : il s’appelle Duval, Dufour, Armand, Maurice, que sais-je ? Une femme s’est dévouée à aimer ce méchant idiot : elle est morte, c’est certes une sainte au ciel, à présent. Tu me feras mourir comme il a fait mourir cette femme. C’est notre sort, à nous, cœurs charitables… » Hélas ! il avait des jours où tous les hommes agissant lui paraissaient les jouets de délires grotesques : il riait affreusement, longtemps. — Puis, il reprenait ses manières de jeune mère, de sœur aimée. S’il était moins sauvage, nous serions sauvés ! Mais sa douceur aussi est mortelle. Je lui suis soumise. — Ah ! je suis folle !
 
. . « Un jour peut-être il disparaîtra merveilleusement ; mais il faut que je sache, s’il doit remonter à un ciel, que je voie un peu l’assomption de mon petit ami ! »
 
. . Drôle de ménage !
 
Submitted by Guernes on Thu, 02/11/2017 - 18:48
Last edited by Guernes on Thu, 09/11/2017 - 17:50
Align paragraphs
Hungarian translation

Hagymázos Látások – I -- A Balga Szűz

A Pokolférj
 
. . Hallgassuk meg egy pokoltárs gyónását:
 
. . -- Ó mennyei Hitesem, én Uram, ne hárítsd vissza nőcselédeid e legboldogtalanabbjának a gyónását. Elvesztem. Lerészegedtem. Bemocskolódtam. Micsoda élet!
 
. . -- Megengedj, Uram a Mennyekben, megengedj! Néznéd el nekem! Jaj, mennyi könny! És mennyi még, ami könnyet majd ezután ontani remélek!
 
. . -- Későbbet majd színről színre ismerem a Mennyei Jegyest! Az ő szolgálólányának születtem! Hadd verjen most ez a másik!
 
. . -- Most ihol vagyok a világ fenekén! Ó, barátnőim!... Ne - nem barátnőim ők... Ily őrjöngést, ily hagymázos megcsigázást, soha!... Mi bődületes képek.
 
. . -- Jaj! szenvedek, jajgatok, mindvalósággal szenvedek. Pedig mindent szabad, érjen bár a legmegvetésreméltóbb lelkek megvetése.
 
. . -- Hadd tegyem meg hát ezt a bizalmas vallomást, még ha hetvenhétszer ismétlésbe bocsátkozom is, vallomásnak amilyen jelentéktelen, amilyen sivár!
 
. . -- A Pokolférj rabasszonya vagyok, Ő volt a balga szüzek megszeplősítője. Ihol ő: ez az az ördög. Se nem szellem, se nem kísértet. Csakhogy engem, aki józan eszemet vesztettem, aki a világ számára elkárhozott vagyok és halott: engem nem fognak megölni!... Hogyan fessem le nektek őt? Hiszen már beszélni sem tudok, felejtem. Gyászban vagyok, rívok-rettegek. Csak egy fuvallatot a hűsből, Uram, ha kegyeskednél, ha szíves volnál!
 
. . -- Özvegy vagyok, vagyis hát... csak voltam... Úgy ám, valaha tisztes-komoly özvegy voltam, és nem azért jöttem a világra, hogy csontvázra aszalódjam!... Ő fiatal volt, félig gyerek... Elcsábított azzal a rejtelmes pipeskedésével. Minden emberi kötelemről megfeledkeztem, csak hogy őt követhessem. Micsoda élet! Igazi életnek itt nyoma se. Mi nem létezünk. Oda megyek, ahova Ő megy; ez a rendje. Gyakorta feldühödik, s rámtámad: énrám, erre a boldogtalan lélekre. Ördög ez! Ördög Ő, tudjátok meg - nem ember.
 
. . -- Azt mondja nekem: "Nem szeretem az asszonyokat. Új formáját kéne feltalálni a szerelemnek, tudja mindenki. A nők? Semmi egyebet nem akarnak, csak a maguk helyzetét hogy biztosítsák. Ha ezt elérték, túladnak a szépségen, az érzéseken: nem marad más, csak a rideg megvetés, mainapság az élteti a házasságokat. Elvétve ha látok nőket a boldogság homlokjegyével megjegyezve, akikből jó asszonycimborákat nevelhettem volna: ám ezeket is már rég felzabálta valami vadbarom, akiben annyi érzés sincs, mint egy tuskóban..."
 
. . -- Mind hallgatom. A gyalázat? Az ő dicsősége. Kegyetlenkedése? Egyike vonzó bájainak. "Távoli fajból származom - úgymond - skandinávok voltak az őseim. Megszurkálták oldalukat, tulajdon vérüket itták. Bevagdalom magam körös-körül, tetoválni fogom a testemet, ocsmány akarok lenni, akár egy mongol: megládd, üvöltözni fogok utcahosszat. Az én, az leszek, dühöngő őrült. Soha ne mutogass nekem ékszert: a szőnyegen csúszom vad vonaglással. A kincseim, mindenem, amim van, legyen csupa vérfolt. Soha nem fogok dolgozni..." Ha a rossz szelleme megszállja, ott hempergünk éjszakákon át, úgy birkózom vele. Éjjelente, ittasan, házakban-utcákon gyakorta lesben áll, hogy halálra ijesszen. "Egyszer majd igazándiból elvágják a nyakam, s akkor lesz min 'undorognod'... Hát még azokon a napokon, amikor haramiaképet vág, s úgy bitangol!"
 
. . -- Olykor valami érzelmes madárnyelven a halálra forgatja a szót, hogy akkor majd megtudom, mi a bűnbánat, meg holmi boldogtalanokra, akik bizonnyal léteznek, gyötrelmes robotra, szívet tépő világgá eredésre. A lebujokban, ahol leisszuk magunkat, siratja a körülülőket, a nyomor barmait. Feltámogatja a részegeket a vaksetét utcákon. Az olyan könyörület, amit a rossz anya érez gyermekei iránt. S azzal elsétál, annak a kis hajadonnak az illedelmével, aki hittani szentleckére indul. Úgy tesz, mintha az üzletelés, az orvoslás, a művészet, minden a kisujjában volna... És én követtem, követnem kellett!
 
. . -- Láttam, mi mindennel veszi körül magát, a lélek díszleteit: gúnyáit, kelméit, bútorait. Fegyvereket kölcsönöztem - s ezzel új külsőt, neki. Láttam mindent, ami foglalkoztatja, de már újjászabva, mintegy magára. Amikor éreztem, hogy szelleme lankad, magam is követtem különös, szövevényes kalandjaiba, messzire, volt, ami jól, volt, ami rosszul ütött ki; de tudtam, soha-soha nem hatolok bele világába. Az alvónál, az én drágámnál, hány éji órán át virrasztottam, töprengve rajta, hogy miért is van ez a menekülhetnékje a valóságtól. Soha senkiben nem élt így ez a vágy. Felismertem - anélkül hogy féltettem volna -, milyen súlyos veszélyt jelenthet ő a társadalomra. Tán tudja, mi a titka az élet megváltoztatásának? Nem, csak a nyitját keresi, gondoltam. Végre is, a szeretetét rontották meg, márpedig ez az, amivel magához bilincsel. Nincs lélek, még egy, elég erős, hogy elviselje, bármi kétségbeesetten csüggjön is rajta - az ő oltalmát, az ő szerelmét. Igaz, elképzelni sem tudtam volna másmilyen lélekkel: ki-ki a maga őrangyalát látja csupán, a másét, gondolom, soha. Épp csak járkáltam a lelkében, mint a palotában, amelyet kiürítettek, hogy ne fogadhassa be méltatlan személyemet, és ennyi az egész. Sajna! Nagyon is csüggtem rajta. S amilyen fakón és riadtan tengődtem, ugyan mit is kezdhetett velem? Ha belehalok, se csiszolhat rajtam. Lekókadva s duzzogva, néha odaszóltam: "megértlek". Ő meg csak a vállát vonogatta.
 
. . -- Így, bánatom szűnhetetlen megújhodván, s magamat a magam szemében is elveszve látva - aminthogy a mások szemében nemkülönben, ha ugyan még szemmel kísértek, s nem ítéltek arra, hogy átadjanak az örök feledésnek! - mindinkább ráéheztem jóságára. Nyájas ölelgetésében, csókjaiban fürödnöm maga volt a menny - egy fekete mennyország -, s igencsak kívánkozott benne maradnom, ha nyomorultul is, némán, süketen és vakon. De már olyigen hozzászoktam. Mint két jó gyermek, akiknek megengedtetett, hogy bejárják a boldogtalanság Paradicsomát - olyannak tűntünk mi ketten. Összeillettünk. Együtt munkálkodtunk, gyöngéd megindultságban. Ám egy ízben, ahogy dédelgetőzött, mi engem át- meg átjárt, ő így szólt: "Mi furának találod majd, ha már nem leszek veled, azok után, amin keresztülmentél. Amikor már nem érzed a karomat a nyakad köré fonódni, sem dobbanni szívemet, amelyen pihentettelek, sem a szemedre tapadó szájamat. Mert egyszer, egy napon, majd el kell mennem. Tudod, másokon is, szintúgy segítenem kell; ezt felvállaltam. Jóllehet nincs rá gusztám, meghihesd... Én Édesem!..." Legott feléreztem és beleszédültem: már nincs velem. A legszörnyűbb feketeségbe zuhantam, ami a halál. Megígértettem vele, hogy nem hagy el. Százszor is szavát adta, szerelmes ígérgető szóval. Éppoly üres volt, mint amikor én azt mondtam neki - "megértelek".
 
. . -- Ó! sohasem voltam rá féltékeny. Azt hiszem, nem fog elhagyni. Hová lenne? Senkit nem ismer; keresetképtelen. A holdkóros életét akarja élni? A szívjósága meg a szeretete vajon elegendő, hogy jogot formáljon a való világra? Egy-egy szempillantásra elfelejtem, hogy mi siralom fenekére zuhantam. Hogy ő majd erőt ád nekem, hogy majd utazni fogunk, vadászunk a sivatagban, ismeretlen városok kövezetén hálunk, gondtalanul, könnyedén. Vagy történetesen arra ébredek, hogy - varázshatalma jóvoltából - a világ törvényei és erkölcsei megváltoztak; vagy mit sem változtak, de eztán élhetek a vágyaim, az örömeim, kényem-kedvem szerint. Ó, a kalandos élet, amint a mesekönyvekben megírva áll - kárpótlásul, annyit legalább: megadod nekem? Nem adhatja. Bár tudnám, mi az, amiért rajong! Vannak bánatai, reményei, mondta; de ne gondoljak vele. Istennel beszél? Tán Istenhez kéne fordulnom. A szakadék legfenekén rostokolok, már nem tudok imádkozni sem.
 
. . -- Ha elmagyarázná, miért oly boldogtalan, vajon azt jobban megérteném, mint mikor csúfondároskodik? Nekem támad, rámszégyenít órákon át: pirulnom kell mindenért a világon, amitől elérzékenyülök, s ha elsírom magam, még neki áll feljebb.
 
. . -- "Látod azt az elegáns ficsúrt, aki most lép be abba a békés, pompás úriházba? A neve Duval, Dufour, Armad, Maurice, tudomisén. Egy asszony annak élt, hogy imádja ezt a gaz idiótát. A nő már halott, bizonnyal szentek között van a Mennyekben. Te is így fogsz engem a halálba kergetni, ahogy ezt az asszonyt halálba kergette az a hitvány. No de hát ez a mi sorsunk, könyörületes lelkeké..." Sajna! Voltak napjai, amikor a szorgosdolgosokban afféle hóbortos, hibbant játékfigurákat látott, és éktelenül hahotázott rajtuk, sokáig. Majd meg magára öltötte a fiatal anya, az idősebb nővér modorát. Csak ne lett volna oly szilaj vadóc!, és mi megmenekülünk. De ő olyan, hogy a becézése is halálos. Az vagyok, az ő rabasszonya. Beleőrülök!
 
. . -- Tán még eltűnik csodamód, egy napon; de nekem is tudnom kell, ha valahányadik égbe száll, hogy megleshessem az én szeretőcském mennybemenetelét!
 
. . .... ....
 
Submitted by Guernes on Fri, 10/11/2017 - 18:12
Author's comments:

Egy évad a pokolban 011
Határ Győző Fordítása

More translations of "Une saison en enfer - 011 - Délires - I - Vierge folle"
HungarianGuernes
See also
Comments