Már oly sok időt töltöttem azzal, hogy kővel dobáltam ablakod,
Hogy már sosem fogok ajtódon kopogtatni.
Sétálok a soha el nem készült szobrok mellett,
De ha tudnék, nyomot hagynék szíved emlékművén.
De már egyre inkább elhagyom magam az utóbbi napokban.
Várom az időt, hogy elmondjuk ezernyi hazugságunk, mit rejtünk.
Közben a napok csak jönnek és mennek,
De ezek a percek mégis édesebbek, mint a méz.