. . Hiszen ha volnának felmenőim Franciaország történetében! Akármikor!

. . De nincsenek.

. . Tiszta sor, valami alsóbbrendű fajzathoz tartozom. Felfogni a lázadást? Képtelen vagyok. A magamfajtája soha nem lázad, hacsak nem azért, hogy fosztogathasson: mint a farkasok a nagyvad tetemén, amelyet nem maguk ejtettek.

. . Emlékszem az Egyház legidősebb leánya - Franciaország történetére. Mint földtúró paraszt, magam is elsodródhattam volna a Szentföldre; még földerengenek bennem az utak a svábiai mezőségeken át, Bizánc visztái, Jeruzsálem sáncai; Mária imádása, megindultságom a Felfeszített gondolvást, ezernyi világi tündérséggel egyetemben - megrezdül újra mind. Nap perzselte fal tövében ülök, egy leprás, fazékcserepeken és csalánon. Utóbb, mint zsoldos lanckenét, táborozom Németföldön az éjszakai ég alatt.

. . Utána megint: boszorkányszombaton! vénekkel, kicsinyekkel - ott táncolok a veres tisztáson.

. . Nem nyúlik hosszabbra emlékezetem, mint ez a föld meg a kereszténység. Nem győzöm fölfedezni magam ebben a múltban. De váltig egy szál magam, családtalanul. És de milyen nyelven szólhattam? Nem fedezem fel magam Krisztus tanácsában; sem a főrendek tanácsában, kik a Krisztus helytartói.

. . Mi lehettem a múlt században? Csak a mában találom magam. Nincsenek többé kóborjárók, nincsenek találomra háborúk. Az alja-fajzata mindent ellepett - a népet, ahogy mondják; az értelmet; a nemzetet és a tudományt.

. . Ó! a tudomány! Mindent újrakezdtek, elölről. Testnek, léleknek - utolsó kenetül - ott az orvoslás és a bölcselet - a vajákos kenceficék és a meghangszerelt népdalok. Meg a fejedelmek mulatságai! meg a játékok, amiket betiltottak! földrajz, világleírás, géptan, vegytan!...

. . A tudomány, az új nemesség! A haladás. Halad a világ, halagdogál. Már miért ne forogna?

. . Ez a számok látomása. A Szellem felé haladunk. Ez több mint bizonyos, az orákulum beszél belőlem. Értem a dolgokat, de mert nem tudom magyarázatát adni anélkül, hogy ne pogányul szólnék - inkább hallgatok.